véletlen adventi áldás

régi házunk előtt egy buszmegálló állt. szemben a dombtetőn tipikus falusi temető. nagy is a buszmegálló forgalma, ha nincs mindenszentek. egyszóval azonnal feltűnik, ha valaki ott áll. nem mindennapi esemény. hideg november volt már. fagyos. délután észleltem először a nénit. egy kis sötét kendős foltocska kapával és kannával. majd este feltűnt, mintha még mindig lenne ott valaki. ez nem járja, busz nem fog már jönni. kabát fel, kimentem. barázdált arcú, hajlott hátú picike fejkendős néni. törékeny forma. se kesztyű, se téli cipő.
- Csókolom!
- Jó estét kedvesem!
- Buszra tetszik még mindig várni?
- Arra, de nem jön. Csak kijöttem még utoljára rendbetenni a férjem sírját.
- Hová tetszik menni?
- Itt lakok két faluval arrébb Szabarban.
- Tessék várni, elviszem.
Kapu ki. Kocsiba nehezen betuszkol. Indulás.
- Korán meghalt az én uram. Fiatalasszony voltam még, amikor itthagyott. A szive vitte el. 2 gyerek volt, az egyik már meghalt. A másik messze ment, van családja. Nem jár haza. Én meg csak így vagyok, azurammal. Itt a keresztnél már jó lesz kedvesem.
- Elviszem a házig, hiszen agyonfagyott. Melyik az?
- Nem kell, igazán.
- De, ha már idáig eljöttem, akkor mindegy.
- Hát, ha ragaszkodik hozzá aranyom, akkor itt tovább, és az utca végén balra, ott, ahol a szűzmária van.
Kis házikó, fakerítés kissé bedőlve. Koromsötét.
- Nem tetszik félni?
- Nekem már nincs mitől félnem. Köszönöm aranyom, fogadja ezt el. - egy ezrest akar a kezembe nyomni.
- Nehogymár, mit tetszik gondolni? Nah, segítek kiszállni.
- Várj aranyom, akkor engedd meg - ráteszi a fejemre a kezét- a Szűzmária nevében legyen áldott a családja. Isten áldja, kedvesem.

elkocsikáztam hazafelé. ilyenek a véletlenek. hogy az ember csak úgy kinéz egy délután az ablakon. aztán meg megáldják.